"Zsótér a színháztörténeti adalékokat a legnagyobb természetességgel adja közre, nem magyarázkodik, nem részletez. Magánéletéről is vall, de csak talányosan. Minden, amit mesél, valós, vagy legalábbis feltehetően az. Váltogatja szerepeit, hol rendező, hol tanár, máskor színész, aztán Zsótér maga, esetenként Pilinszky. Megkapó az őszintesége, hol bájosan esetlen, hol határozott, máskor a tőle megszokott energiával magyaráz, majd zavarba jön a női közelségtől, a szerelemről úgy beszél, hogy nem beszél róla, táncol is, és szokása szerint dohányzik."
"A két színész “saját magát játssza”, önmagáról oszt meg személyes, nem is súlytalan történeteket, de igazán az előadás erejét mégis a hiteles színpadi jelenlétükben és a magától értetődő, magával ragadó kapcsolódásukban látom, ehhez pedig tudni sem kell semmit, elég ott lenni."
"A Trafóban bemutatott A nagy kapituláció című produkció két színésze önmagát, valamint Sheryl Suttont és Pilinszky Jánost is alakítja. A rendező és színésze az előbbi lakásán próbál. A készülő előadás monodráma, amely a Beszélgetések Sheryl Suttonnal című Pilinszky-esszéregény betét sztorijára épül. „New York magában égő gyertyaszál.” Ez George Allen életének titokzatosan lebegő, mert a klasszikus elbeszélés sémáit szinte teljesen felfüggesztő története. A főhős New York parancsnokaként kapitulál az általa vezetett polgárok élén, hogy a csendbe és a nem elmagyarázhatóba emelkedjék."
"Zsótér jelenlegi pályaszakaszának leghűségesebb nézője a Wilson színházáért rajongó, általa megihletett Pilinszky János lehetne. Őt kellene megkérni – ha erre még mód nyílna… -, hogy beszéljen a „szótörténés” színházáról.” Nem véletlenül örülök ennek a talált Tarján-idézetnek. Mintha a sors olykor tényleg nem tudná, mit akar. Tessék csak elolvasni az előadás-ajánlót. Meg Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal-jét. Itt akár most is."
"Nem ez az első ilyen improvizációs technikával készülő előadásom, és zavarba ejtő, hogy ilyenkor az intim valóság és a fikció rendszerint szétválaszthatatlan."
"Nem találok jó szót, hogy érzékeltessem, milyen volt, amikor először olvastam a nagyon sok szöveget egyben. Nem is értettem, csak szégyelltem magam. Aztán ez elmúlt. Ez is Kárpáti érdeme, mert azt mondta, ez nem te vagy, hanem valaki más: te vagy, de más. Kilencvenkilenc százalékban saját szöveg hangzik el mindkettőnk részéről, nagyon kevés az, amit rámásolt, alámásolt. Aztán elkezdtük csinálni. Ő nagyon ironikus, emberarcú színháznak hívja a sajátját, az enyémet meg farkaspofájúnak. Az emberarcú színházban békén hagyják az embert munka közben: mint két kis katicabogár vagy hangya, csak mondogattuk a szöveget. Majd' meghaltam, mire megtanultam, sok is, ráadásul az ember a saját maga által mondottakat nehezen tanulja."