Bodor Emese: Keleti nyitás
Utcamesék alkotópályázatunk díjazott alkotása
Egy adott pillanatig mind a saját történetünk írjuk. Aztán egy vakító, kristálytiszta ponton valaki erősebb kiveri belőlünk a szerzői jogokat, és átveszi az irányítást. Bármit is jelent ez.
A Kelet-Nyugat háború harmadik évében Kukoricza Jancsi egy megtermett patkánytetemet préselt át a Keleti pályaudvart elbarikádozó fémlapok között. Diszkrét bordaropogással ő maga is követte a zsákmányt, majd vállára csapva a rászáradt vértől barna szőrcsimbókot, megindult a tizenegyes vágány felé.
A forgalomból kivont, betört ablakú szerelvényekben kivétel nélkül égett a fény. Egy nyitva maradt ajtón hangos nevetés és kiáltozás hallatszott ki: a katonák összegyűlve kanasztáztak. Szólni kell a Vezérnek a csempészáruról, gondolta Jancsi. Francia kártyát csak a Nyugatisoktól lehetett szerezni.
A tizenegyes vágány két rozsdás sínpárja között nagy füsttel tűz ropogott, fölötte egy fémhulladékból összetákolt bográcsállvánnyal. Szilveszter bicskával krumplit vágott az ölében tartott tálba, a Vezér egy újságpapírra rajzolt haditérkép fölé hajolt. Csak akkor néztek fel, amikor Jancsi nagy puffanással a földre dobta a patkánytetemet.
- Macska nem volt? – kérdezte a Vezér.
- Csak egy, de már sarokba szorította egy csapat civil. Nem volt kedvem gyerekeket verni.
A Vezér fitymálóan elfintorodott, és elővett a zsebéből egy csomag szotyit. Ropogva tört a foga alatt a héj, mint a bevert koponyacsont. A seregben senki nem tudta, honnan szerzi. Ez is része volt a Vezér misztikumának. A tizenhat éves lány, két szoros varkocsba font hajával és törött szemüvegével, maga volt a háború: kemény és hajlíthatatlan, mint egy betonfal. Még a nyugati front vezetője is félt tőle.
- Csinálhatnánk belőlük újoncokat. Éhesek. Az jó motiváció – jegyezte meg Szilveszter.
- A macskákból? – kérdezte zavartan Jancsi.
- Persze, a macskákból. A civilekből, te idióta. Egy-két év és kamaszok lesznek. Magyarul katonák. Kell az utánpótlás.
Jancsi vállat vont. Leült egy korhadt talpfára és elkezdte megnyúzni a patkányt. A holnapi akciónak nem vághatnak neki éhesen. A Madách-terv pontos volt és világos: ki kell füstölni a Nyugat partizánjait a színházból. Még sosem foglaltak el épületet ilyen mélyen a Keleti-territóriumban. Kezdtek felbátorodni. És a Kelet nem ad át egyetlen négyzetméternyi vadászterületet sem.
A franciakártya-ügy csak másnap jutott Jancsi eszébe, mikor már egy szögesdróttal körbetekert baseballütővel állt a művészbejáró falához lapulva. Elfojtott egy káromkodást, és berúgta a kétszárnyú faajtót. A lépcsőház persze kongott az ürességtől. Jancsi volt a legjobb vadász az ezredben; a Vezér tudta, ha őt elveszíti, akkor a friss húst is. Így hát kínosan ügyelt rá, hogy minden akcióban a legveszélytelenebb szerepet kapja.
Amikor megbizonyosodott róla, hogy az épületrész tényleg üres, Jancsi a falnak támasztotta a fegyverét, és elővette a hártyapapírra nyomtatott Újszövetséget. A könyvecske szánalmasan sovány volt: mindig ebből tépett ki egy lapot, ha cigit tekert. Na nem dohányból, azt évek óta nem szagolt, de a zsálya és levendula úgy nőttek az aszfalt réseiben, mint a gyom. Épp a tenyerébe rázta a kiszárított leveleket, amikor valaki kisöpörte a lába alól a talajt.
Jancsi orra hatalmasat reccsent egy márvány lépcsőfokon, homályosan érzékelte, hogy dől belőle a vér. A fegyvere után kapott, de támadója arrébb rúgta az ütőt, majd teljes testsúlyával Jancsi hátára nehezedett. Fémdamil hidegét érezte a torkán. Ez Isten büntetése a Bibliáért, gondolta Jancsi, aztán eszébe jutott, milyen képet fog vágni a Vezér, amikor rájön, hogy nincs több hús. Rekedten felnevetett. A nyakán egy másodpercre lazult a szorítás.
- Most mit nevetsz? – kérdezte a támadó. Lányhang, pattogó és kemény, mint a Vezéré.
- Semmit. Csak vicces így meghalni. Minden olyan befejezetlen.
Rövid csönd. A lány egy percre kiszedte a térdét Jancsi veséjéből.
- Ha elengedlek, megbicskázol?
Máskor Jancsi szemrebbenés nélkül hazudott volna, de a kése ezúttal ott hevert a tizenegyes vágány sínpárja között.
- Nem – felelte őszintén.
A nyomás a gerincén megszűnt. Jancsi nehézkesen feltápászkodott, a vérzés ellen összecsípve az orrnyergét. A mellette guggoló lánynak rövidre nyírt, szőke haja volt, bal kezét figyelmeztetően Jancsi fegyverén nyugtatta.
- Basszameg – káromkodott Jancsi, amikor meglátta a szétszóródott levendulát.
- Bocs – vont vállat a lány. Fél kézzel a kabátzsebébe nyúlt, és kihúzott onnan egy csomag piros Marlboro-t. – Kérsz egyet?
Jancsi mohón kapott a doboz után, úgy forgatta az ujjai között, mint egy relikviát. Valódi volt. Reszketett a keze, amikor meggyújtott egy szálat. A dohányfüst karcolta a torkát, köhögnie kellett a szokatlan erősségtől. A lány mosoly nélkül nézte.
- Honnan? – préselte ki magából Jancsi két köhögőroham között.
- Néha belógok a kiürült lakásokba. Meglepődnél, mennyi mindent adhat egy halott.
Az orrvérzés elállt. Jancsi átrakta a cigarettát a véres kezébe, a relatíve tisztát pedig kinyújtotta a lány felé.
- Kukoricza Jancsi vagyok.
A lány elfogadta a gesztust.
- Én Ilus. Csak Ilus.
Jancsi élete abban a percben megállt. Kikristályosodott. Aztán egy lélegzetvétellel később tovább folyt egy puha, idegen, dohányszagú kézben. Bármit is jelent ez.
Gimesi Dóra gondolatai a mű kapcsán:
Ez a posztapokaliptikus János vitéz-fantázia akár egy hosszabb elbeszélés vagy kisregény alapja is lehetne. Vagy Netflix-sorozat. Vagy videojáték! Vagy ez mind, ebben a sorrendben. Bármilyen műfajban örömmel olvasnám/nézném tovább Kelet és Nyugat éhes, intertextuális humorral ábrázolt kamaszainak kalandjait a leharcolt Budapesten. Atmoszférateremtésből, világ- és karakterépítésből csillagos ötös. Nekem ez a személyes kedvencem.
