Táp Színház: Minden Rossz Varieté

Jó színházat csinálni nem könnyű. Szándékosan rosszat? Nehéz. Sokkal nehezebb. A Táp Színház folyamatosan kísérletezik ezzel…
A TÁP Színház 2005 novemberében indította el a TÁP VARIETÉ, Színház és Performance elnevezésű előadássorozatát Minden Rossz Varieté címmel a fővárosi Süss Fel Nap klubban. Az előadások a méltatlanul elfeledett századfordulós varieték világát idézik. A 25-30 ismert vagy kevésbé ismert színészt felvonultató varieté állandó telt házak előtt kelti életre (a legkülönbözőbb helyszíneken) a méltatlanul elfeledett műfajt, amelyben egyszerre jelenik meg a magas művészet és az alternatív kultúra.

Szereplők:
Gosztonyi Csaba
Balla Eszter
Keresztes Tamás
Katona László
Bánki Gergő
Vinnai András
Kamarás Iván
Csík Gábor
Juristovszky Sosa
Horváth Ákos
Schönberger Ádám
Sipos Vera
Mészáros Béla
Elek Ferenc
Takátsy Péter
Ezüsthigany
Váradi Gábor
Jordán Adél
Gera Marina
Tenki Réka
Dankó István
Ruszina Szabolcs
Csányi Sándor
Kovács Lehel
Erdélyi Tímea
Adorjáni Bálint
Dió
Paizs Miklós
 

Rendező: Vajdai Vilmos
 

A „Rossz színház” - melynek megvalósítására ezen előadások kísérletet tesznek - alapvető lényege, hogy szembeszáll az aktuális trendekkel és formabontó színházi megoldásokkal kísérletezik. Egyik legfontosabb törekvése a „jónak lenni” szorongásának feloldása, amit leginkább felszabadult, ihletett, improvizatív játékkal tud elérni, mely egyúttal mélyíti a színészek mesterségbeli tudását, gazdagítja művészi kifejező-eszközeiket. A szereplők – színészek, táncosok, zenészek - mindig az adott, egyszeri produkcióhoz csatlakoznak, ugyanakkor sokan közülük rendszeres visszatérők.
 

A TÁP Színház előadásai a technikára épülnek - számítógépek, video-kivetítők, diavetítők, és a hangtechnika adják meg a formai keretet. Ezzel párhuzamosan a társulat kísérletet tesz az új zenei műfajok felemelésére, a komputerizált világ, mint a modern művészet szerves eszközének népszerűsítésére is.
 

„Nem másokon gúnyolódnak. Önmagukat teszik (virtuózan) nevetségessé. Vállalják komolykodásuk, előadói fontoskodásuk kínosságát. Megmutatják, mennyi alanyi nekifohászkodást igényel a rossz színház. Milyen mélyről fakad a tehetségtelenség és az alkalmatlanok szerepvállalása. Bölcseleti alapon hülyülnek. Elvből tiszteletlenek. Rendes, fölkészült anarchisták.” /Molnár Gál Péter/
 

A Minden Rossz Varieté 2006-ban elnyerte Szegeden a XII. Alternatív Színházi Szemlén a legjobb előadásnak járó fődíjat.
 

„A TÁP gyakorlatilag mindent felhasznál, ami a keze ügyébe kerül. Éppen ez a nyitottság, fiatalosság teszi élővé, elevenné az előadásaikat. Sokan beszélnek mostanában arról, hogy le kellene bontani a színész és a néző közötti falat, közvetlenné, kommunikatívvá tenni a két fél viszonyát - de a gyakorlat azt mutatja, az ilyen kísérletek általában kínosra sikerednek, és feszengést keltenek a közönség soraiban. A színpad és a publikum közti határ felszámolásának szempontjából is nagy teljesítmény a TÁP „repertoárdarabja", a címében is említett műfaj hagyományait felelevenítő Minden Rossz Varieté. (…) Ami pedig Vajdai társulatát illeti, talán az a legfontosabb, hogy jó látni: létezik ma Magyarországon (nem is) egy kritikus szemléletű, színházi-értelmiségi szabadcsapat, amely következetes, megalkuvást nem ismerő munkáival láthatóan megtalálta lelkes, értő, saját közönségét, s amely ráadásul igazi közösséget tud teremteni publikumával. (Természetesen és szerencsére nem a TÁP az egyetlen ilyen csapat hazánkban, bár azt is meg kell említeni, hogy nincs túl sok ehhez hasonló.) Márpedig, hogy egy nagy közhellyel zárjam soraimat, a kreatív együttgondolkodás és a közösségteremtés az egyik legnagyobb érték, amit színház létrehozhat.” /Darvasi Ferenc, Criticai Lapok, 2007 március/
 

„Ha nem tudnám, milyen a magyar színház, őket nézve fogalmat alkothatnék róla. Minthogy a TÁP Színház: ellenkultúra. Nem tekintélyes, drága színházépületekben, hanem kis helyeken, kocsmákban, foglalt házakban „nyilvánul meg". Nem az úgynevezett színházba járó közönségnek, hanem isten és a színház elkódorgott bárányainak, akit valahogy vissza kéne (lehetne és kellene) terelni a nagyszínházakba is, ha azok olyanok lennének. (…) Több mint három órányi varieté. És megint tudom, hogy miért járunk színházba: jó színészeket nézni és nevetni. A színház cirkusz és vásári komédia. Visszatért ősi önmagához. Félkörben ülnek, a mutatványos belép a tér közepére, lejátssza a számát, lemegy. Olykor a színészek is dőlnek a nevetéstől, nyilván most látják egymást először. Aztán átverik a játékmestert, Vajdait is: az est visszatérő jelenetébe, egy szappanopera-paródiába egyszerűen nem állnak be. Mi ebben a vicces? Az eleven, megunhatatlan (színházi) élet.”
/Tompa Andrea, 2007. március, Színház/
 

Támogató: