A gyűjtemény

Kurátor: Erőss Nikolett

A gyűjtemény egyike a művészet kontextusában legtöbbször felmerülő fogalmaknak, még ha nem csupán műgyűjteményekre gondolunk is. Gyűjtemény lehet sokminden más, így például, a képletet némiképp megfordítva, maga a műalkotás. A gyűjtemény az értékképzés szempontjai, a megértés utáni vágy, vagy a kiterjesztett személyiség láthatóvá tételén túl, tükrözi az adott gazdasági és társadalmi viszonyokat is, amelynek révén, megesik, hogy sokrétűbb szempontokat kínál a szándékoltaknál. A kiállítás művészek gyűjteményeivel, illetve művészek által bemutatott gyűjteményekkel foglalkozik, amelyek nem anyagi értékük vagy ritkaságuk miatt érdemesek a figyelemre, hanem mert leképezik a művész munkamódszerét, érzékenységét vagy meghatározottságait, valamint a kritika eszközeként reagálnak a közelmúlt és a jelen értékválságára. Az eredeti közegüket és funkciójukat vesztett tárgyak egy új kontextusban élesebben rajzolják ki a hiányokat és töréseket, az alkalmazkodás ellentmondásosságát, valamint a művészeti piac visszásságait.

Annika Eriksson úgy találkozott a legkülönbözőbb tárgyak elkötelezett gyűjtőivel, mintha maga is egy gyűjteményt lapozna végig Svédországban. Így képzeljük a hétköznapok gyűjteményét: a kártyanaptártól a falióráig bármi lehet az alapja, aminek nem elsősorban piaci értéke vagy kvalitása, inkább jellegzetessége van, ami leginkább is a gyűjtő személye szempontjából beszédes. A legtöbb gyűjtőről megtudható, hogy a bemutatott tárgyak érdeklődése tág terepének csupán egy szegmensét jelentik, valószínűleg a szomszéd szobákban újabbak várakoznak, így a gyűjtés mint egy sajátos karakterjegy jelenik meg, ami kevésbé a tárgyakra mintsem inkább magára az attitűdre vonatkozik. Emellett pedig óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy mindez nem a jóléti társadalom egy sajátos tünete-e, a felesleg diadala vagy az elmagányosodás teremtette illúzió?

Melankólikusabb és személyesebb gyökerű Vladimir Peric Talent szerb művész gyűjtőmunkájának eredménye, a „ A gyermekkor múzeuma”. Peric saját gyermekkorának Walt Disney figuráit gyűjti, amihez rögtön hozzá kell tegyük, hogy a hatvanas és hetvenes években az egykori keleti blokk országai közül, az amerikai gazdaság támogató jelenlétének egyik tüneteként, egyedül Jugoszláviában lehetett ilyeneket kapni: helyi gyártásban készültek a formaöntéstől a festésig. Volt is belőle rengeteg akkoriban, amikor a régióban máshol kincsnek számított. Mára nem többek egy generáció gyerekkorának, a hatvanas-hetvenes évek Jugoszláviájának elfejtett emlékeinél és leginkább ócskapiacokon látni őket filléres áruként. Peric szisztematikus ócskapiac-járó kiterjedt helyi ismeretséggel, évek óta halmozza fel lakásában a sok száz műanyag figurát, egyre kevesebb életteret hagyva magának. E megszállottság azonban hideg fejű, precízen kimért installációkba érkezik meg végül, ahol a figurák messzebb kerülnek attól, hogy személyes kötődéseket, vagy valamiféle retroromatikát közvetítsenek.

Valamiféle tisztelettudó óvatossággal vegyes fetisiszta attitűd vezette Ivan Moudov bolgár képzőművészt éveken keresztül kiállításról kiállításra, különböző ismert műtárgyak egy-egy apró darabját illesztve egyre gyarapodó hordozható múzeumába. Eltulajdonításról csak korlátozott értelemben lehet itt szó, hiszen a művész aprólékos gonddal jegyzi fel az eredeti mű szerzőjét és a darabka származási helyét, nem hagyva kétséget afelől, hogy itt nem kisajátításról, gúnyról vagy ellenszegülésről van szó, hanem éppen a műalkotás iránti visszatarthatatlan vágyról. Országában hiány lévén kortárs művészeti múzeumból és olyan kiállítóhelyekből, ahol a nyugati művészet ikonjai felvonulhatnának, a művész maga viszi otthonába a szentség kicsiny darabjait. A gondosan elrendezett kinyitható dobozok az ősforrást, Duchampot idézik, beágyazván nem csupán a részleteik által képviselt műveket, de magát a szóban forgó gyűjteményt is a kánon biztonságába.

Kétségtelenül egyértelműbb kritikai szándék áll Anetta Mona Chisa és Lucia Tkacova Csehországban dolgozó művészek gyűjteményének hátterében. A mű maga egy bomlasztási kísérlet, ugyanakkor annak belátása is, hogy a rendszer ettől még szépen fejlődik. A művészek évek óta kalózkodnak nyugat európai és tengerentúli magángalériákban, különböző hétköznapi használati tárgyakat lopva el azokból. A piaci szempontból meghatározó, értékképző galériákat így jelentéktelen és értéktelen tárgyak képviselik, ironikus módon fordítva ki az árufétis születésének mechanizmusát. A tárgyak hiánya talán nem ássa alá a kritika tárgyává tett galéria-hegemóniát, a gesztus és az általa táplált, folyamatosan gyarapodó ellen-gyűjtemény megvilágítja a kelet európai közegbe jelentős késéssel érkezett, számos vonatkozásában ma is emészthetetlen, ugyanakkor nehezen megkerülhető műtárgypiaci elvárások ellentmondásosságát.