Artist talk: 2008 január 26. 17h (angol nyelven!)

Interjú a művésszel!

Artur Zmijewski a nemzetközi kortárs képzőművészeti élet legalább annyira ellentmondásos, amennyire elismert figurája. Filmjei megosztják a közönséget: hívei és kritikusai gyakran hasonló érvek mentén dicsérik vagy kárhoztatják munkáit. Amellett, hogy rangos nemzetközi kiállítások résztvevője, 2005-ben ő képviselte Lengyelországot a Velencei Biennálén, tavaly pedig a kortárs képzőművészeti élet egyik legfontosabb eseménye, a kasseli „documenta 12” meghívottja volt. Rendszeresen publikál a művészet társadalmi felelősségvállalásáról, közéleti-politikai viták résztvevője.

Munkái alapélménye a sztereotípiák közé ékeltség, a fizikai és a társadalmi test általi meghatározottság. Ez azonban távolról sem a művek teremtette helyzet – a felkavart néző nem kapja meg a könnyebbséget, hogy a művészt nevezze ki felelőssé, és a felvetést csupán a művészet magánügyeként könyvelje el. A filmekben bemutatott felemelő, fájdalmas vagy irritáló helyzetek eredője a legtöbbünk által elfogadott társadalmi szerződések felfüggesztése, a szem előtt lévő, de önvédelemből, tehetetlenségből, vagy tapintatból nem meglátott dolgok, a normalitás sima felszínét felsebző elkülönbözések hirtelen felvillanása. Ha filmjei provokatívak is, ez a provokáció nem a szereplőknek, mint inkább a valóságot megkerülő, moralizáló értelmezéseknek szól.

Munkamódszere következetes: legtöbbször valamilyen konfliktust vagy sorsszerűséget magában hordó alaphelyzetet teremt, ebbe hívja meg szereplőit, akik annak egyszerre lesznek alakítói és elszenvedői. Filmjeit nézve e stratégia legalább annyira hatékony, mint amennyire ambivalens. A közelinél is közelibb pillantásokat kínál érzelgősség nélkül, szikáran. Esetében azonban nem az artaud-i „kegyetlen színház” tradíciói a meghatározóak, sokkal inkább az a feszültség, amely a szereplők identitása és az ezen identitásokról való közgondolkodás között feszül.

A javaslat, amellyel Szemet szemért (An Eye for an Eye) című filmjében él, sokat mond a segítséggel élésről – mindkét fél, a rászoruló és a segítő kiszolgáltatottságáról. A filmben ép testű emberek kölcsönzik valamelyik végtagjukat olyanoknak, akiknek az hiányzik, eszközként szolgálva a hétköznapiságukban is teljesíthetetlen gyakorlatokhoz, a fizikai teljesség illúzióját villantva fel ezzel. Az egyszerre reménytelen és furcsamód derűs képsorok azonban mégsem a megváltásról, inkább annak lehetetlenségéről, a végérvényességről szólnak. A radikális szolidaritás gondolatát e munkája kapcsán fogalmazta meg a legplasztikusabban, hasznos segédfogalmat nyújtva későbbi műveihez is.

Hasonlóan abszurd vállalkozást mutat be az Éneklecke 1 (The Singing Lesson 1) című film, amelyben süketnéma fiatalok éneklik Jan Maklakiewicz Kyrié-jét egy varsói templomban, egy igazi karnagy vezetésével. A fülsértő eredményt a fiatalok lelkesültségével kell összeegyeztetnünk, egyszerre tesztelve toleranciánkat és humorérzékünket. Az ugyan kezdettől sejthető, hogy a magaskultúrához való demokratikus hozzáférés eszméje itt megbicsaklik, mégis, az eredmény nem csak megragadó és már-már magasztos, de szégyen nélkül derűs is.

Zmijewski Izraelben, egy idősek otthonában forgatta a Daloskönyvünk (Our Songbook) című filmet, melynek szereplői évtizedekkel ezelőtt kivándorolt, idős lengyel emberek. A művész arra kérte őket, énekeljék el neki azokat a dalokat, amelyekre még Lengyelországból emlékeznek. A feladat nem csak az eltelt évek száma miatt nehéz, de azért is, mert így éppen azokhoz a gyökerekhez térnek vissza, amelyeket elhagyni kényszerültek. Paradox, de nem meglepő módon a lengyel himnusz lelt legbiztosabb menedékre az emlékezetükben, ebből hagytak a legtöbbet a megélt traumák. Az emlékezetből előásott töredékek kíméletlenül rántanak magukkal továbbiakat, a maga csupaszságában állítva elénk sokak ambivalens viszonyát egykori hazájukhoz, nehezen megharcolt identitásuk sérülékenységét.

A traumával való szembenézés, a trauma identitásképző ereje és az áldozati szerep köré rendeződik a 80064 című film. A forgatás idején 92 éves egykori auschwitzi fogoly, Jozef Tarnawa alkarján jól látható egykori rabszáma, amelyhez különösen belsőséges viszony fűzi: kitörölhetetlen tanúsága ez személyes holokauszt-drámájának, önazonossága sarokköve. Zmijewski meggyőzi, hogy engedje újratetoválni a kissé már elmosódott számot. Az idős férfi, aki a túlélés érdekében sorsszerűnek fogadta el a tábori körülményeket, most megadóan törődik bele a felvetésbe, egyedül a szám autentikusságát félti. A trauma újraélésének feloldó ereje – amely könnyedén legitimálhatná a művészt, és elhessentené róla a kegyetlenség vádját – azonban elenyészik: az áldozatoknak felejteni nem, csak emlékezni van lehetőségük.

Az uniformizált és a nemzet szolgálatába állított test meztelenedik le, szó szerint, a KR WP (a lengyel nemzeti hadsereg díszőrségének rövidítése) című filmben, amely így a hatalmi kontroll ironikus kritikáját fogalmazza meg. Az egyenruhás, vezényszóra masírozó és éneklő katonák, az állami hadrend megtestesítői, mint az sejthető, egyszerűen férfiak, akiket meglepő módon az uniformis levétele – e meglehetősen komikus, és a szereplőket vélhetően alaposan zavarba hozó rendezői „parancs” – vezet vissza saját testük birtoklásához.

Zmijewski legutóbbi munkájában, az Ők (Them) címűben, a képek hatalma és a képek mögött álló hatalom metaforáján keresztül vizsgálja a radikális ideológiák szűkösségét és torzító erejét, amellett, hogy ismét világossá teszi az agresszió ideológiasemlegességét. A művész négy különböző politikai nézetet képviselő lengyel aktivista csoportot hívott meg, hogy elkötelezettségeik alapján vizuálisan jelenítsék meg, rajzolják le a számukra meghatározó ideákat. A kreatív önkifejezési gyakorlatnak indult helyzet eszmék és elkötelezettségek kispályás összecsapásává változik, ahol az ideológia különbségek lassan összemosódnak, és a felek ijesztően hasonló módon juttatják kifejezésre inherens intoleranciájukat. A film olyan aktuális társadalmi mikrokozmoszt mutat be, amely ráadásul a művészeten keresztül emészti fel magát.

landofhumanrights